Lesznek majd Bjútik, Nimfák, Pillangók, Szépszeműek, kedv, remények, Lillák, liftek, erkélyek, kádak, gyertyák és mécsesek, hideg őszi napok, és tavaszi verőfényesek, fetrengések a kék ég alatt, és takaró alá bújós, teát szürcsölő délutánok, amikor neszt sem hallunk, csak arra koncentrálunk, ahogy összeér a kezünk valaki másnak a kezével. Lesznek táncok, bulik, hajnali iddogálások, fogunk sétálni a kivilágított városban, és fogjuk úgy érezni, hogy ez lesz az utolsó karácsony, sőt az utolsó éj, az utolsó perc, az utolsó csók. Nézzük majd a másik leheletét a téli éjben, etetjük a kacsákat, hunyorgunk a lámpafényben, nézzük, ahogy talpunk alatt olvad el a hó, ahogy megsárgulva hullanak le a levelek, ahogy a gesztenyék pattognak kontrollálatlanul az utca kövén. Belesünk majd repedésekbe, figyeljük a hangyák szapora gyűjtögetését, a varjak vonulását, a parázs izzását, alámerülünk a tengerben, nézünk le egy kilátóról, kiisszuk az utolsó kortyot a sörös kólánkból, csöndben bólogatunk egy öngyilkossági kísérlet hallatán, lessük a szerelmes párokat, vagy épp odaülünk melléjük, gratulálunk és sok boldogságot kívánunk, megnyomjuk az exponáló gombot, vagy kibontunk egy üveg bort, aggódva figyeljük, lekéssük-e az utolsó buszt, metrót, vagy vonatot, és szaporázzuk a lépteinket, megállunk még egy gyors hamburgerre, és figyeljük, kin van ugyanolyan kabát, mint rajtunk, vagy eldobjuk a pezsgős üveget, esetleg ellopunk egy feles poharat, azt mondjuk BÚÉK, koccintunk, pacsizunk és kezet fogunk, elszívunk egy szivart, ünnepélyesen nézünk egymásra, besétálunk a másik szobájába, csak úgy, megnézni, mi a helyzet, vagy épp a szeretkezés hangjával ébresztjük fel a szomszéd szobában alvót. És menekülünk majd egy őrült elől, átugrunk pár lépcsőfokot, kérünk még egy szívószálat, benyúlunk egy szoknya alá, kiülünk egy ablakpárkányra, felkapcsolunk egy lámpát, összesöprünk pár üvegszilánkot, megszagolunk egy zselés tollat, elsétálunk egy óvoda előtt, aztán megintcsak azt vesszük észre, hogy folyton sárga leveleket rugdalunk magunk előtt, és keressük a lehullott gesztenyék között a tökéletest. Mintha soha semmi mást nem csináltunk volna, és soha semmi mást nem is akarnánk csinálni. Mert mi erre vagyunk valók. Zsebre dugott kézzel sétálni, figyelni az embereket, átadni a helyet a villamoson, megnyomni a jelzőt a buszon, lesegíteni egy nénit a troliról. És egy csöndes, sötét szobában mereven bámulni egy darab papírt, ami fájdalmasan üres, azzal az eltökélt céllal, hogy mi bizony megtöltjük, pedig fogalmunk sincs, hogy hogyan fogjunk hozzá.