„Fiatal, és veszélyes” – így mondta a jós. „Vigyázzon vele!” – ezt is mondta. De a gőgös fiatalemberek ritkán hallgatnak a jósok tanácsaira. Főleg, ha a Hangérijen Bjútiról van szó. Mert ő különös dolgokat csal ki az emberből, mint például abból a kevésbé szimpatikus fiatalemberből is, aki egy átmulatott estén azt mondta Miszter Heppinesssznek: „Szerintem takarodj a gecibe!” A Miszter pedig szó nélkül hagyta ott a kevésbé szimpatikus fiatalembert, mert ő már tudta, hogy akárkinek is hitte magát az úriember, a Hangérijen Bjúti megközelíthetetlen. Sokakanak tört már belé a bicskája.
    Régen, mikor még a Miszter Heppinessz nem volt Miszter Heppinessz, aki a reggelt hozza, hanem hanyagul elegáns ficsúr volt, aki egyszerre gondolt túl sokat, és túl keveset is önmagáról, azt hitte, hogy elbánik a Hungárijen Bjútival. De a gőg magával vonta hősünk bukását. A hős azóta író lett, ami felettébb okos húzás a részéről, azóta máshogy keretezi a dolgokat, végtelen bölcsességgel, felülről szemléli az eseményeket, kilépve a személyes konfliktusokból. Mostmár író, tehát mindent megtehet.
    És ekkor már írónk, aki hősünk is egyben, tudja, hogy baj van. Mert el fogja küldeni ezt a szerzeményt a Hangérijen Bjútinak, aki semmit nem fog válaszolni rá, csak elereszt egy halvány félmosolyt a gép előtt, olvasás közben, ahogy ő szokta. Nem lesz visszhang, és hiba volt hősünktől, hogy ő valaha akarta ezt a visszhangot. Mert a Hangérijen Bjúti örök titokzatos, olyan, mint a bársony, elnyeli a dolgokat, és nem veri vissza. Ebben áll az ő elegáns, titokzatos bája. Nem az a lényeg, hogy volt-e korábban férfi, aki a közelébe férkőzött, vagy szűz-e, mert a szűzesség, mint fogalom nem értelmezhető a Bjúti értelmezési tartományán. Neki nincs olyan, hogy első, és nincs utolsó sem, ő nem a part, hanem a végtelen óceán. Regélik, hogy voltak férfiak, akik megsebezték a szívét. Hogy volt ő is kislány, bakfis, aki elkerekedett szemmel csodálkozott rá a világra (ó, azok az elkerekedett, rácsodálkozó szemek…) Ezernyi arca van, de végső soron mégiscsak ő az óceán. Mosolyog, huncutul csillog a szeme, de mindent elnyel, mindent magában tart, és nem ver hullámokat…

És ekkor az író érezte, hogy elveszett örökre. Mert nem bírja ki, hogy ne küldje el a sorokat a Hangérijen Bjútinak, és nem is lenne értelme magában tartania. Ezt a dolgot, bárhogy csűrjük és csavarjuk, nem lehet újra definiálni. Itt már nincs helye taktikázásnak és színjátszásnak. Talán el fogja olvasni (mert még neki is vannak gyarló, emberi tulajdonságai, amelyekre apellálni lehet). Talán mosolyogni is fog, azzal a huncut, rabul ejtő, bakfis mosollyal. De semmit nem fog reagálni. Nem fogja megkérdezni, hogy ki mondta a Miszternek „Szerintem takarodj a gecibe!”, és nem fogja szerét ejteni, hogy exkuzálja magát. Nem olyan. Semmit nem fog mondani, csak tudomásul veszi csöndesen. Aztán váratlanul megjelenik majd egy estélyen, egy soiréén, koktél ruhában, pezsgővel a kezében, és olyan kétségbeesetten néz majd, mintha azt sem tudná, hogyan is keveredett ide. És persze lesz ott valaki (bárki, aki épp nyeregben érzi magát) aki majd illedelmesen elküldi a gecibe a Misztert. A Hangérijen Bjúti akkor sem fog semmiféle utalást sem tenni arra nézvést, hogy egyáltalán olvasta volna e sorokat. Csak áll majd, pezsgős pohárba kapaszkodva, elárvultan. Lassan felemeli tekintetét, és megdermed, lábai a földbe gyökereznek. Érzi, hogy vége, elveszett. Mert valahonnan, régről, még van egy elintézetlen ügye egy bizonyos matrózinges, vonzó fiatalemberrel. És ez a fiatalember, a Miszter Heppinessz megadja a módját, ha revans vételről van szó. Ugyanis az van megírva, hogy midőn egy kevésbé szimpatikus fiatalember épp szólásra nyitná a száját, hogy finoman adjon hangot annak a véleményének, hová is kellene takarodnia a Miszter Heppinssznek, amaz, úriember módjára, az alkalomra növesztett körszakállával és matrózingével, magával ragadja a Hangérijen Bjútit, és letudja adósságát, amit azót is súlyos teherként cipel. Mert a relytéjes Hangérijen Bjúti mindennél jobban vágyik arra a lelke mélyén, hogy egy kellemes modorú, körszakállas fiatalember egy különös holdvilágú éjszakán magával ragadja. De úgy igazán, csontig hatolóan, semmit sem kérdezve, hogy a bársony mélyén megbújó ijedt kislány kikerekedett szemmel pislogjon körbe.  Hogy levethesse megáról a nyugtázó mosolygás terhét. Hogy ne kelljen törődnie semmivel, ne legyen rajta felelősség, csak történjenek vele a dolgok, jöjjön a sors, vagy a végzet. És ragadja magával, döntse le a lábáról úgy, ahogy csak matrózinges, körszakállas fiatalemberek tudják különös éjszakákon, mielőtt operettet fütyörészve, sárga almát dobálva a kezükben, el nem hozzák a reggelt.