Ahogy van a hug újra felfedezése, úgy nem beszélhetünk a báty újra felfedezéséről. Egy fivéri kapcsolat más természetű, ott az ember nem engedheti meg magának, hogy évekre eltűnjön. A fivér létet folyamatában éli meg az ember. Napról napra, percről percre. Ott van rögtön a rivalizálás nemes hagyománya. Amit csinál az egyik, azt csinálja a másik is, próbál jobb lenni, vagy legalább ugyanolyan jó, és ha sikerül, azt nem mulasztja el a másik szemére vetni. Akár naponta is. Éveken keresztül. A cikis sztorikról nem is beszélve. De erre az ember hamar ráun (kivéve a cikis sztorik felhánytorgatását). Vált a vállnak vetve mégiscsak könnyebb, mint egymást taposva. Mert végső soron teljesen különbözőek vagyunk, mindegyikünk megy a maga útján, és ezek az utak nem keresztezik egymást. Egyikünk sikere nem megy a másikunk rovására.
És közben mégiscsak hasonlóak vagyunk. Nem külsőre, de természetre. Ugyanaz a járás, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a hang. És azok a titkos összenézések, amiknek mindig nevetés a vége. Külső szemlélő nem értheti, hogy mi történik itt, ez két fivér legszemélyesebb magánügye, legbelsőbb titka. Nem abban az értelemben véve titok, hogy nem akarjuk a világ orrára kötni, hanem abban az értelemben véve titok, hogy nem is tudjuk. Lehet az ember ismerős, barát, barátnő, szülő, vagy akár egy hug, ezekbe a pillanatokba ők sem látnak bele, ez nem olyan természetű dolog, nem lehet elmagyarázni, hiába kérdezik, hogy min nevetünk. Ehhez ott kellett lenni, éveken keresztül. Meg kell élni. Nem lehet elmondani néhány mondatban. Mert nem egy konkrét dolgon nevetünk, hanem a közös múlton, azon a rengeteg mindenen, ami éveken keresztül rárakódott egy-egy szóra, vagy mondat töredékre. Mert tudjuk, hogy mire gondol a másik, és mit fog mondani. Nem csak sejtjük, hanem pontosan tudjuk. És nemcsak tudjuk, mint nagyon jó barátoknál szokás. Mi is pontosan azt gondoljuk.
Olyan, mintha egy ember lennénk, nem csak egy-egy szóról van szó, gondolatok, képek és emlékek folyamáról, asszociációs láncokról, az egész komplex folyamatról, ami lezajlik egy emberben, amikor gondolkodik. Ez egy nagyon bonyolult, soktényezős folyamat, és az az emberiség katasztrófája, hogy a szegényes kommunikációs technikáink nem teszik lehetővé, hogy ezeket a dolgokat a maguk teljességében átadjuk. Épp ezért lehetetlen, hogy két ember ugyanarról a dologról ugyanazt gondolja, vagy legalább ugyanúgy érzékelje. De mikor egymásra nézünk, és összenevetünk, akkor végbemegy ez a csoda, ami amúgy matematikailag lehetetlen. Mert pontosan tudjuk, hogy mi zajlik a másik fejében. És ez két fivér közös titka, zárt klub, jöhet akárki, már nem lehet csatlakozni.