„Idén sem jött fel velem senki az alagút tetejére” – futott át a Miszter Heppinesz agyán. Persze alagút egyáltalán nem volt a közelben.  És tulajdonképpen nem is akart felmenni oda. Csak az érzés volt hasonló. A kikosarazottság érzése. „Te vagy az, akivel mindenki táncol, aztán mégis egyedül megy haza.” Ez a régi kritika visszhangzott a fejében. Pedig most kivételesen nem akart sokat. Csak sétálni egyet odakint. Erdélyben, a bihari Pádison. A világ azon kevés helyeinek egyikén, ahol az ember még észreveheti, ahogy a csillagos ég esténként buborékként fogja körül a Földet. Ezt az eget szerette volna megnézni valakivel. Akárkivel. Jó lett volna beszélgetni a csillagos ég alatt, és eljátszani, hogy még vannak érzései és vágyai, hogy nemcsak hisz abban, hogy holnap is felkel majd a nap, de szeretné is, hogy így legyen. De senki nem akart vele menni, úgyhogy csak állt ott, mint a lány, akit idén sem vitt fel senki az alagút tetejére. Megvonta vállát, mintha mindegy lenne. Pedig nem volt mindegy.