„Idén sem jött fel velem senki az alagút tetejére” – futott át a Miszter Heppinesz agyán. Persze alagút egyáltalán nem volt a közelben.  És tulajdonképpen nem is akart felmenni oda. Csak az érzés volt hasonló. A kikosarazottság érzése. „Te vagy az, akivel mindenki táncol, aztán mégis egyedül megy haza.” Ez a régi kritika visszhangzott a fejében. Pedig most kivételesen nem akart sokat. Csak sétálni egyet odakint. Erdélyben, a bihari Pádison. A világ azon kevés helyeinek egyikén, ahol az ember még észreveheti, ahogy a csillagos ég esténként buborékként fogja körül a Földet. Ezt az eget szerette volna megnézni valakivel. Akárkivel. Jó lett volna beszélgetni a csillagos ég alatt, és eljátszani, hogy még vannak érzései és vágyai, hogy nemcsak hisz abban, hogy holnap is felkel majd a nap, de szeretné is, hogy így legyen. De senki nem akart vele menni, úgyhogy csak állt ott, mint a lány, akit idén sem vitt fel senki az alagút tetejére. Megvonta vállát, mintha mindegy lenne. Pedig nem volt mindegy.

Ahogy van a hug újra felfedezése, úgy nem beszélhetünk a báty újra felfedezéséről. Egy fivéri kapcsolat más természetű, ott az ember nem engedheti meg magának, hogy évekre eltűnjön. A fivér létet folyamatában éli meg az ember. Napról napra, percről percre. Ott van rögtön a rivalizálás nemes hagyománya. Amit csinál az egyik, azt csinálja a másik is, próbál jobb lenni, vagy legalább ugyanolyan jó, és ha sikerül, azt nem mulasztja el a másik szemére vetni. Akár naponta is. Éveken keresztül. A cikis sztorikról nem is beszélve. De erre az ember hamar ráun (kivéve a cikis sztorik felhánytorgatását). Vált a vállnak vetve mégiscsak könnyebb, mint egymást taposva. Mert végső soron teljesen különbözőek vagyunk, mindegyikünk megy a maga útján, és ezek az utak nem keresztezik egymást. Egyikünk sikere nem megy a másikunk rovására.
És közben mégiscsak hasonlóak vagyunk. Nem külsőre, de természetre. Ugyanaz a járás, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a hang. És azok a titkos összenézések, amiknek mindig nevetés a vége. Külső szemlélő nem értheti, hogy mi történik itt, ez két fivér legszemélyesebb magánügye, legbelsőbb titka. Nem abban az értelemben véve titok, hogy nem akarjuk a világ orrára kötni, hanem abban az értelemben véve titok, hogy nem is tudjuk. Lehet az ember ismerős, barát, barátnő, szülő, vagy akár egy hug, ezekbe a pillanatokba ők sem látnak bele, ez nem olyan természetű dolog, nem lehet elmagyarázni, hiába kérdezik, hogy min nevetünk. Ehhez ott kellett lenni, éveken keresztül. Meg kell élni. Nem lehet elmondani néhány mondatban. Mert nem egy konkrét dolgon nevetünk, hanem a közös múlton, azon a rengeteg mindenen, ami éveken keresztül rárakódott egy-egy szóra, vagy mondat töredékre. Mert tudjuk, hogy mire gondol a másik, és mit fog mondani. Nem csak sejtjük, hanem pontosan tudjuk. És nemcsak tudjuk, mint nagyon jó barátoknál szokás. Mi is pontosan azt gondoljuk.
Olyan, mintha egy ember lennénk, nem csak egy-egy szóról van szó, gondolatok, képek és emlékek folyamáról, asszociációs láncokról, az egész komplex folyamatról, ami lezajlik egy emberben, amikor gondolkodik. Ez egy nagyon bonyolult, soktényezős folyamat, és az az emberiség katasztrófája, hogy a szegényes kommunikációs technikáink nem teszik lehetővé, hogy ezeket a dolgokat a maguk teljességében átadjuk. Épp ezért lehetetlen, hogy két ember ugyanarról a dologról ugyanazt gondolja, vagy legalább ugyanúgy érzékelje. De mikor egymásra nézünk, és összenevetünk, akkor végbemegy ez a csoda, ami amúgy matematikailag lehetetlen. Mert pontosan tudjuk, hogy mi zajlik a másik fejében. És ez két fivér közös titka, zárt klub, jöhet akárki, már nem lehet csatlakozni.

Néha a sors úgy hozza, hogy az embernek van egy huga. Ez egy elég hirtelen érzés, minden előzmény nélkül. Mert a hug csak úgy van. Tudjuk az eszünkkel, hogy volt idő, amikor nem volt (és ebben, ugye, különbözik például egy bátytól) de ez a tudás a ködbe vész, és valójában lényegtelen. Aztán van az az érzés, amit úgy hívhatunk, hogy a hug újra felfedezése. Néha az ember annyira megszokik és természetesnek vesz dolgokat, hogy nem is tűnik fel azoknak a létezése. És egyszercsak, egy rég bezárt fiók mélyéről, előkerül egy poros kis doboz, benne rengeteg régi emlékkel. Néha egészen hasznos dolgok bukkanakk elő így, úgymond a semmiből. Ilyen a hug újra felfedezése is. Egyfajta átlényegülés, felnőttkori újraélése és átértelmezése egy olyan köteléknek, ami gyermekkorunk óta adott volt, épp ezért sosem boncolgattuk, nem vizsgáltuk milyen, elfogadtuk. Én vagyok a báty, ő meg a hug. Ilyen egyszerű.
Aztán ez a hug egyszercsak leszáll egy vonatról, és egy teljesen új helyzetben találljuk magunkat. Hirtelen felnőttként beszélgetünk egymással. És kiderülnek dolgok. Megismerünk egy embert, akivel ugyan együtt éltünk, és fél szavakból is értjük egymást, de ugyanakkor mégiscsak ismeretlen, akinek a kamasz éveiben volt egy amolyan „titkos” élete, amit gondosan elfedett, és magában tartott, és aztán ezt egy esős tavaszi napon, egy konyhában üldögélve, immár felnőttként, mégiscsak elénk tárja. És akkor az ember rácsodálkozik a saját hugára. Hogy telt el ennyi év, és hogyhogy mi erről sosem beszéltünk, jaj de jó, hogy elmesélted, ezt nem is gondoltam volna, úgy örülök, hogy kijöttél hozzám, persze, én is kimegyek majd hozzád, tök jó, hogy így, kettesben, így még sosem beszéltünk, ilyet még sosem csináltunk, ez olyan fura, hogy pont veled, el sem tudtam volna képzelni, persze miért ne, végülis, miért kellene a testvéreknek egymás előtt is úgy viselkedni, mint a szülők előtt? És az ember egyszercsak azt veszi észre, hogy egy borongós tavaszi délutánon, egy amszterdami kanális partján, talált egy hugot, aki pedig mindig is a testvére volt.

Tegnap részegen elmentünk a házatok előtt a villamossal. Rég nem gondoltam rád, de most valahogy elmém egy hátsó zugából előpattantak a régi emlékek, hogy milyen jó is volt. Tegnap részegen nagyon hiányoztál, és fel akartalak hívni, hogy elmondjam. De ma reggel, józanul, már nem olyan fontos.

Azt álmodtam, hogy zuhanok, szabadon esek. Talán nem is álmodtam. Szellemet idéztünk. Jézus Krisztus szellemét. Megjelent, és mi csak akkor döbbentünk rá, hogy ez milyen mélységesen blaszfém. Jézus Krisztust nem illik csak úgy hívni. Aztán zuhanni kezdtem, tudtam, hogy álmodok, de a zuhanás valódi volt. Nem mertem kinyitni a szemem. Éreztem, ahogy lassan visszatér a testembe az élet. Azt álmodtam, őrült vagyok, pszichopatának nyilvánítottak, és valami furcsa büszkeség lett úrrá rajtam, mintha csak valami elit kör tagjává választottak volna. Mintha ez valami rang lenne. Igen, levelező tagja vagyok a tébolydának. Valamit már elértem.
 

„Fiatal, és veszélyes” – így mondta a jós. „Vigyázzon vele!” – ezt is mondta. De a gőgös fiatalemberek ritkán hallgatnak a jósok tanácsaira. Főleg, ha a Hangérijen Bjútiról van szó. Mert ő különös dolgokat csal ki az emberből, mint például abból a kevésbé szimpatikus fiatalemberből is, aki egy átmulatott estén azt mondta Miszter Heppinesssznek: „Szerintem takarodj a gecibe!” A Miszter pedig szó nélkül hagyta ott a kevésbé szimpatikus fiatalembert, mert ő már tudta, hogy akárkinek is hitte magát az úriember, a Hangérijen Bjúti megközelíthetetlen. Sokakanak tört már belé a bicskája.
    Régen, mikor még a Miszter Heppinessz nem volt Miszter Heppinessz, aki a reggelt hozza, hanem hanyagul elegáns ficsúr volt, aki egyszerre gondolt túl sokat, és túl keveset is önmagáról, azt hitte, hogy elbánik a Hungárijen Bjútival. De a gőg magával vonta hősünk bukását. A hős azóta író lett, ami felettébb okos húzás a részéről, azóta máshogy keretezi a dolgokat, végtelen bölcsességgel, felülről szemléli az eseményeket, kilépve a személyes konfliktusokból. Mostmár író, tehát mindent megtehet.
    És ekkor már írónk, aki hősünk is egyben, tudja, hogy baj van. Mert el fogja küldeni ezt a szerzeményt a Hangérijen Bjútinak, aki semmit nem fog válaszolni rá, csak elereszt egy halvány félmosolyt a gép előtt, olvasás közben, ahogy ő szokta. Nem lesz visszhang, és hiba volt hősünktől, hogy ő valaha akarta ezt a visszhangot. Mert a Hangérijen Bjúti örök titokzatos, olyan, mint a bársony, elnyeli a dolgokat, és nem veri vissza. Ebben áll az ő elegáns, titokzatos bája. Nem az a lényeg, hogy volt-e korábban férfi, aki a közelébe férkőzött, vagy szűz-e, mert a szűzesség, mint fogalom nem értelmezhető a Bjúti értelmezési tartományán. Neki nincs olyan, hogy első, és nincs utolsó sem, ő nem a part, hanem a végtelen óceán. Regélik, hogy voltak férfiak, akik megsebezték a szívét. Hogy volt ő is kislány, bakfis, aki elkerekedett szemmel csodálkozott rá a világra (ó, azok az elkerekedett, rácsodálkozó szemek…) Ezernyi arca van, de végső soron mégiscsak ő az óceán. Mosolyog, huncutul csillog a szeme, de mindent elnyel, mindent magában tart, és nem ver hullámokat…

És ekkor az író érezte, hogy elveszett örökre. Mert nem bírja ki, hogy ne küldje el a sorokat a Hangérijen Bjútinak, és nem is lenne értelme magában tartania. Ezt a dolgot, bárhogy csűrjük és csavarjuk, nem lehet újra definiálni. Itt már nincs helye taktikázásnak és színjátszásnak. Talán el fogja olvasni (mert még neki is vannak gyarló, emberi tulajdonságai, amelyekre apellálni lehet). Talán mosolyogni is fog, azzal a huncut, rabul ejtő, bakfis mosollyal. De semmit nem fog reagálni. Nem fogja megkérdezni, hogy ki mondta a Miszternek „Szerintem takarodj a gecibe!”, és nem fogja szerét ejteni, hogy exkuzálja magát. Nem olyan. Semmit nem fog mondani, csak tudomásul veszi csöndesen. Aztán váratlanul megjelenik majd egy estélyen, egy soiréén, koktél ruhában, pezsgővel a kezében, és olyan kétségbeesetten néz majd, mintha azt sem tudná, hogyan is keveredett ide. És persze lesz ott valaki (bárki, aki épp nyeregben érzi magát) aki majd illedelmesen elküldi a gecibe a Misztert. A Hangérijen Bjúti akkor sem fog semmiféle utalást sem tenni arra nézvést, hogy egyáltalán olvasta volna e sorokat. Csak áll majd, pezsgős pohárba kapaszkodva, elárvultan. Lassan felemeli tekintetét, és megdermed, lábai a földbe gyökereznek. Érzi, hogy vége, elveszett. Mert valahonnan, régről, még van egy elintézetlen ügye egy bizonyos matrózinges, vonzó fiatalemberrel. És ez a fiatalember, a Miszter Heppinessz megadja a módját, ha revans vételről van szó. Ugyanis az van megírva, hogy midőn egy kevésbé szimpatikus fiatalember épp szólásra nyitná a száját, hogy finoman adjon hangot annak a véleményének, hová is kellene takarodnia a Miszter Heppinssznek, amaz, úriember módjára, az alkalomra növesztett körszakállával és matrózingével, magával ragadja a Hangérijen Bjútit, és letudja adósságát, amit azót is súlyos teherként cipel. Mert a relytéjes Hangérijen Bjúti mindennél jobban vágyik arra a lelke mélyén, hogy egy kellemes modorú, körszakállas fiatalember egy különös holdvilágú éjszakán magával ragadja. De úgy igazán, csontig hatolóan, semmit sem kérdezve, hogy a bársony mélyén megbújó ijedt kislány kikerekedett szemmel pislogjon körbe.  Hogy levethesse megáról a nyugtázó mosolygás terhét. Hogy ne kelljen törődnie semmivel, ne legyen rajta felelősség, csak történjenek vele a dolgok, jöjjön a sors, vagy a végzet. És ragadja magával, döntse le a lábáról úgy, ahogy csak matrózinges, körszakállas fiatalemberek tudják különös éjszakákon, mielőtt operettet fütyörészve, sárga almát dobálva a kezükben, el nem hozzák a reggelt.
 

A Miszter Heppinesz felgyűrt ujjú fekete zakóban, matróz ingben és kék farmerban sietett végig a kollégiumi folyosón. Sárga almát dobált, és egy régi operett nyitányát fütyörészte. A fürdő mellett elsietve látta, amint az egyik zuhanyfülkéből egy világoskék inges, szőke, kék szemű fiú jön ki mosolyogva egy fülkéből. Majd egy csinos, törölközőbe csavart barna lány száll ki, ugyanúgy mosolyogva, ugyanabból a fülkéből. Hiába, gondolta a Miszter Heppinesz, az élet egy hosszú, és elbaszott pornófilm, elnyújtott előjátékkal és beteljesületlen aktusokkal. Mindig van egy fiú és egy lány, akik kívánják egymást, aztán a dologból mégsem lesz semmi, mert őszintétlenek és önsorsrontóak. Örült, hogy néha akadnak emberek, akik véletlenül egymásra nyitnak egy zuhanyfülkében, és nem hagyják veszni a lehetőséget, amit az élet eléjük sodort, hanem megragadják. Tudta, hogy nemsokára író lesz belőle, és akkor ezt mind megírja majd.
    Sietett. Millió gondolat kavargott a fejében.  Úgy érezte, nincs ideje kibontani ezeket a gondolatokat, mert nagyon sok van, és mindegyik messzire vezetne. Mindegyiket lehetne a végtelenségig boncolgatni, de a lényeghez egyik sem vinné el. Tudta, milyen csalárdak a gondolatok. Az ember foglalkozik velük, és a végén kiderül, üres héj mind, ami nem rejt semmit. A Miszter tapasztalt volt már a gondolatok terén.
    Pirkadni kezdett. Felszaladt egy lépcsőn, végig a kihalt, fehér folyosón, almát dobálva és fütyörészve. Amerre ment, kigyúltak a fények, sárga almája bearanyozta a kollégiumi folyosókat, lépcsőfordulókat, fürdőket és konyhákat, mintegy maga után vonva a reggelt. Tudniillik, ő maga volt a reggel.
 

R arca többször felrémlett előttem, amint olvassa ezt, és mosolyog. Nem azzal a szánakozó, megbocsájtó nézéssel, ahogy a „normálisak” fogják ezt olvasni. Hanem azzal a huncut mosollyal, amivel csak azok tudják, akik értik. És R érti. Ő az igazi illuzionista, én meg csak színlelek. Nem vagyok az, soha nem is leszek. Én csak azt az illúziót adom az embereknek, hogy egy illúziót adok nekik. Lesz majd számtalan műsorom, pengéket nyelek le, gyűrűket tüntetek el, gondolatokban olvasok. Az emberek csodálkoznak majd, R pedig ott fog ülni a legtávolabbi, legsötétebb sarokban, mint anno a legelején, abban a kis kávézóban, az első előadáson. És néz majd a huncut, bátorító mosolyával. Mert érteni fogja, és tetszeni fog neki. Mosolyog majd, mert kibékült a világgal, és megbocsájtó távolságtartással szemléli. Ő lesz az én első számú olvasóm. Talán lesznek többen, talán egész sokan. Mágusok, nimfák, pillangók, csodaszarvasok és egyéb csoda lények, meg persze hétköznapi halandók. De mindig ott lesz R, pajkos, mindent értő mosolyával, ahogy megsimogatja a vállam, miközben azt mondja: mesélj Bazsi, most mesélj te!

Lesznek majd Bjútik, Nimfák, Pillangók, Szépszeműek, kedv, remények, Lillák, liftek, erkélyek, kádak, gyertyák és mécsesek, hideg őszi napok, és tavaszi verőfényesek, fetrengések a kék ég alatt, és takaró alá bújós, teát szürcsölő délutánok, amikor neszt sem hallunk, csak arra koncentrálunk, ahogy összeér a kezünk valaki másnak a kezével. Lesznek táncok, bulik, hajnali iddogálások, fogunk sétálni a kivilágított városban, és fogjuk úgy érezni, hogy ez lesz az utolsó karácsony, sőt az utolsó éj, az utolsó perc, az utolsó csók. Nézzük majd a másik leheletét a téli éjben, etetjük a kacsákat, hunyorgunk a lámpafényben, nézzük, ahogy talpunk alatt olvad el a hó, ahogy megsárgulva hullanak le a levelek, ahogy a gesztenyék pattognak kontrollálatlanul az utca kövén. Belesünk majd repedésekbe, figyeljük a hangyák szapora gyűjtögetését, a varjak vonulását, a parázs izzását, alámerülünk a tengerben, nézünk le egy kilátóról, kiisszuk az utolsó kortyot a sörös kólánkból, csöndben bólogatunk egy öngyilkossági kísérlet hallatán, lessük a szerelmes párokat, vagy épp odaülünk melléjük, gratulálunk és sok boldogságot kívánunk, megnyomjuk az exponáló gombot, vagy kibontunk egy üveg bort, aggódva figyeljük, lekéssük-e az utolsó buszt, metrót, vagy vonatot, és szaporázzuk a lépteinket, megállunk még egy gyors hamburgerre, és figyeljük, kin van ugyanolyan kabát, mint rajtunk, vagy eldobjuk a pezsgős üveget, esetleg ellopunk egy feles poharat, azt mondjuk BÚÉK, koccintunk, pacsizunk és kezet fogunk, elszívunk egy szivart, ünnepélyesen nézünk egymásra, besétálunk a másik szobájába, csak úgy, megnézni, mi a helyzet, vagy épp a szeretkezés hangjával ébresztjük fel a szomszéd szobában alvót. És menekülünk majd egy őrült elől, átugrunk pár lépcsőfokot, kérünk még egy szívószálat, benyúlunk egy szoknya alá, kiülünk egy ablakpárkányra, felkapcsolunk egy lámpát, összesöprünk pár üvegszilánkot, megszagolunk egy zselés tollat, elsétálunk egy óvoda előtt, aztán megintcsak azt vesszük észre, hogy folyton sárga leveleket rugdalunk magunk előtt, és keressük a lehullott gesztenyék között a tökéletest. Mintha soha semmi mást nem csináltunk volna, és soha semmi mást nem is akarnánk csinálni. Mert mi erre vagyunk valók. Zsebre dugott kézzel sétálni, figyelni az embereket, átadni a helyet a villamoson, megnyomni a jelzőt a buszon, lesegíteni egy nénit a troliról. És egy csöndes, sötét szobában mereven bámulni egy darab papírt, ami fájdalmasan üres, azzal az eltökélt céllal, hogy mi bizony megtöltjük, pedig fogalmunk sincs, hogy hogyan fogjunk hozzá.

Az egész úgy kezdődött, hogy hirtelen nagyon sietnem kellett, mert kiderült, életem szerelme elutazik. Messzire, és hosszú időre. A terv, hogy majd a vizsgaidőszak után együtt fogunk iszogatni, vagy akármit is együtt fogunk csinálni, hirtelen dugába dőlt. És akkor jött a kapkodás. A minden mindegy érzés. Egy amolyan búcsú buli után hazakísértem, és megígértem, hogy meglátogatom majd kint. Nem volt szex, vagy csók, sőt, semmi nem volt. Csak egy puszi, meg a remény, hogy fogunk még találkozni, és mostmár lesz okom megkeresni, bárhol is jár majd. Ez volt az első „kalandom” a Szív utcában. Amiről később kiderült, hogy nem is Szív utca. Mégis meghagytam címnek.