R arca többször felrémlett előttem, amint olvassa ezt, és mosolyog. Nem azzal a szánakozó, megbocsájtó nézéssel, ahogy a „normálisak” fogják ezt olvasni. Hanem azzal a huncut mosollyal, amivel csak azok tudják, akik értik. És R érti. Ő az igazi illuzionista, én meg csak színlelek. Nem vagyok az, soha nem is leszek. Én csak azt az illúziót adom az embereknek, hogy egy illúziót adok nekik. Lesz majd számtalan műsorom, pengéket nyelek le, gyűrűket tüntetek el, gondolatokban olvasok. Az emberek csodálkoznak majd, R pedig ott fog ülni a legtávolabbi, legsötétebb sarokban, mint anno a legelején, abban a kis kávézóban, az első előadáson. És néz majd a huncut, bátorító mosolyával. Mert érteni fogja, és tetszeni fog neki. Mosolyog majd, mert kibékült a világgal, és megbocsájtó távolságtartással szemléli. Ő lesz az én első számú olvasóm. Talán lesznek többen, talán egész sokan. Mágusok, nimfák, pillangók, csodaszarvasok és egyéb csoda lények, meg persze hétköznapi halandók. De mindig ott lesz R, pajkos, mindent értő mosolyával, ahogy megsimogatja a vállam, miközben azt mondja: mesélj Bazsi, most mesélj te!