A Miszter Heppinesz felgyűrt ujjú fekete zakóban, matróz ingben és kék farmerban sietett végig a kollégiumi folyosón. Sárga almát dobált, és egy régi operett nyitányát fütyörészte. A fürdő mellett elsietve látta, amint az egyik zuhanyfülkéből egy világoskék inges, szőke, kék szemű fiú jön ki mosolyogva egy fülkéből. Majd egy csinos, törölközőbe csavart barna lány száll ki, ugyanúgy mosolyogva, ugyanabból a fülkéből. Hiába, gondolta a Miszter Heppinesz, az élet egy hosszú, és elbaszott pornófilm, elnyújtott előjátékkal és beteljesületlen aktusokkal. Mindig van egy fiú és egy lány, akik kívánják egymást, aztán a dologból mégsem lesz semmi, mert őszintétlenek és önsorsrontóak. Örült, hogy néha akadnak emberek, akik véletlenül egymásra nyitnak egy zuhanyfülkében, és nem hagyják veszni a lehetőséget, amit az élet eléjük sodort, hanem megragadják. Tudta, hogy nemsokára író lesz belőle, és akkor ezt mind megírja majd.
    Sietett. Millió gondolat kavargott a fejében.  Úgy érezte, nincs ideje kibontani ezeket a gondolatokat, mert nagyon sok van, és mindegyik messzire vezetne. Mindegyiket lehetne a végtelenségig boncolgatni, de a lényeghez egyik sem vinné el. Tudta, milyen csalárdak a gondolatok. Az ember foglalkozik velük, és a végén kiderül, üres héj mind, ami nem rejt semmit. A Miszter tapasztalt volt már a gondolatok terén.
    Pirkadni kezdett. Felszaladt egy lépcsőn, végig a kihalt, fehér folyosón, almát dobálva és fütyörészve. Amerre ment, kigyúltak a fények, sárga almája bearanyozta a kollégiumi folyosókat, lépcsőfordulókat, fürdőket és konyhákat, mintegy maga után vonva a reggelt. Tudniillik, ő maga volt a reggel.